Langyos napsugár simogatja megkeseredett arcunkat...Felpillantunk ,egy kicsit fennebb a sáros,hófoltoktól tarkított földről...És mar szemünket,homlokunkat is simogatja,mint jó anyánk elalvás előtt...valamikor réges rég.Madár dal ébresztgeti a földet...nyújtja ki álmos végtagjait a fehér hótakaró alól...Jön mar valahol ,Messziről jön a kikelet.Az első hírnökök már itt vannak.Fogadjuk őket,engedjük be elfáradt,megszürkült lelkünkbe.És kisimul ráncos homlokunk,és ifjúságunk önfeledt bohóságával szeretünk ismét.Csak emeljük fel szemünket a melengető napsugárra,es nyissuk ki füleinket a zenének ami körülvesz...mert jön ,lábujhegyen,jön a KIKELET
Ahogy feleszmelunk gyermeki almunkbol,arcokat viselunk arcunkon...Szebbet ,jobbat mint sajatunk?Az lenne az igazi bal,ha sajat arcunkat raknank alarcunkra...Vajon magunkra ismernenk ?
