Tavaszi fuvalat

...Lopakodik a tavasz.Kecses lábujjával érintgeti elaludt Földanyó orcáját...Gyöngéden simogatja arcunkat selymes napsugár ujjaival,felébresztve lelkünkben elaludt,vagy elrejtett érzelmeket,dallamokat,illatokat A tél még hóbilincsben tartja a dombok és hegyek ormait,de valahol,ott a mélyben,már dobbant a föld szíve ,megindult a vérkeringés...lüktet már az elaludt élet...mert csak álomba merült,hosszú .pihentető álomba....de győz a fény,győz az élet.

Útközben

Jövünk valahonnan és megyünk valamerre...Utunk van e sár golyón,egyenként,mindegyikünknek Megálmodtak,vagy ránk sem gondoltak... megszülettünk forró szerelemből,vagy csak egy fellángoló pillanatból...de mind hordozzuk magunkon Isten képét... magunkban Tőle kapott lelkünket és ,hogy az idő gazdagítja,vagy csak mocskolja azt... rajtunk múlik...Mert volt egy kezdet,és lesz egy vég...és az úton az élet.

Csoda

Reményt veszítve állok a fagyos februári éjszakában...csontomig hatolt már a hideg és a közöny....fagyosabbak a  lelkek mint a szél amely könyörtelenül arcomba vág...Én.Istenem,én Istenem...
    És betakarsz felhőiddel,megsimogatod fagyott arcomat havas ujjaiddal...meglágyítod a dermedt lelkeket...meleg van és jó itt lenni a tenyereden...Köszönöm Uram...

Vágy

..Lelkemmel simogatom emlékeimet...érzelmeimet...vágyakozom a bennem élő szabadon szárnyaló ártatlan ,mindenben és mindenkiben bízó ,szeretetre éhes gyermekre...a szerelemtől szenvedő lányra...a gyermekét hordozó és fájdalmakban szülő ifjúasszonyra...a szerelemben vonagló és gyermeket ölelő karomra ...vágyakozom elmúlott életem minden percére...vágyakozom magamra...