Őszi gondolatok

Sötét felhőktől nehezedett meg a szeptemberi ég végtelen kékje...A dombokon sárguló leveleiket siratják a tölgyek,ágaikkal kapkodva az őszi szélben.Ijedt cinegék keresnek menedéket a pirosló bokrokban .Esik...Az ősz uralmába veszi az erdőt,szél kezével tépássza kincseit,esővel öntözi a megsárgult avart...állatait szállásukra terelgeti....Valahol egy szerelmes szarvas bőgi nász dalát a süvítő szélbe.Álmosan kopog a végtelen eső ,tisztára mossa poros útjaink..és a lelkünk...

Lelkem polcai

Lassan száll le az augusztusi alkony a kisvárosi állomásra, bíborvörösbe öltöztetve a siető utasok ruháját. A vonat nyögve vonszolja magát a nyári naptól felforrósodott síneken... Fáradt, egyhangú arcok bámulnak némán egymásra és önmagukba.

Gondolatok kergetik egymást, lelkem legmélyéről és elmém legelrejtettebb polcairól, mert valahol, legbelül hordozom egész eltelt életem és vannak pillanatok, amikor előtörnek, erőt vesznek rajtam régen elmúlt érzelmek, érzések, titokzatos lelkek.

Édesapám… Boldognak indult életem meghatározó decemberén egy utolsó csókot lehelt alig eszmélő gyermekhomlokomra, és kilépett ebből a világból. Emlékeim első Karácsonya, az a nélküle töltött szomorú Szenteste, amikor mindenki nyelte könnyeit, ott, abban a szobában, ahonnan csak pár nappal azelőtt kísérték utolsó útjára. Kint hó hullott, bent a karácsonyfa gyertyái édesanyám és nagyszüleim fájdalomtól eltorzult arcát világították...Ők mosolyogtak, hogy én ne érezzem a fájdalmas űrt, amit apám halála hagyott maga után. Ajándékot bontogattam, édesapám utolsó karácsonyi ajándékait.

A vonat nyikorogva fékez. Kicsi falusi állomás. A nyár végi nap még visszasüt a hegyek mögül. Holnap jó idő lesz, mondaná nagyanyám. Hány naplementét néztünk együtt a küszöbről, dohányvirágtól és violától illatos nyári estéken. Hányszor figyeltük a lángok játékát a falakon és ő mesélt: édesapámról, háborúról, régi idők boldog és keserves emlékeiről. És egy fagyos januári hajnalon ő is elment. Lábujjhegyen, nehogy megijesszen.

Tizenkét éves voltam, gyermeklelkem megrémült. Akkor észleltem először a tehetetlenség szörnyű érzését.

Kerestem őt, kerestem dédelgető simogatását, a hangját, a meséit, az intelmeit, a köténye illatát. És megtaláltam: az utolsó habos kalácsban, amit a temetés után fedeztem fel a konyhaszekrényben, a szélben, a tűz játékos duruzsolásában, a fűszeres készletben, miben valódi kávét tartogatott a nászutamra, az igazgyöngyös fülbevalóban, amit anyjától örökölt, a nyári kert fűszeres illatában... Féltve őrzöm lelkem levendulaillatos polcain unokáim számára, míg el nem megyek én is lábujjhegyen, hogy én se ijesszem meg őket.

Kint az éjszaka észrevétlenül lopózott a tájra. A völgyben egy falu árnyai fölé Isten millió lámpást gyújtott az égre és fényt lelkünkbe, hogy ne féljünk.

Mert igen, féltem! Féltem a sötétben, féltem az egyedülléttől... Nagyanyám halála túl nagy űrt hagyott még zsenge lelkemben. Félelem költözött a mesék, szép esték, játékos gondtalanság helyébe. Rémülten szaladtam el a csillagos ég ismeretlen magassága elől. A csendben hangok, bútorok reccsenése riasztott fel álmomból... imába és a könyvekbe menekült törékeny lelkem, és ez lett életem meghatározó szakasza. Életet, álmokat tanultam...

Mozdonysípolás töri meg a kerekek egyhangú zaját. Megállunk. Siető, álmos utasok szállnak fel, friss hűvös levegő áramlik a nyitott ajtón. A telehold éppen az arcomra süt. Már nem félek. Már nem félek a csillagos égtől, a magányos éjszakáktól, mert megtanultam szeretni...

Örök játszótársam, életem jóságos társa megtanította nekem, hogy az élet egy játék. És játszottunk szerelmet, teremtést, boldogságot és boldogtalanságot. Játszunk Életet. Éreztem forró, mindent elsöprő szerelmet, lágyan átölelő, meleg és állandó szeretetet... Testem életet táplált és ringatott, kétszer újraszülettem vérben és fájdalomban, mint a Főnixmadár. Elestem és felálltam, mert ott volt mindig mellettem az én biztos támaszom.

Eddigi életem végigpörög bennem, mint filmkockák egy régi diavetítőből.

Az erdei séták, amikor úgy éreztük, hogy a hullámok összecsapnak fejünk fölött. Megnyugvást kerestünk és találtunk Isten csodálatos világában... Testet alkottunk Isten leheletére, otthont a házból, Istennek szállást építettünk legszebb templomában, a természetben...

Áldásos és áldott életemért adok hálát Neki, hogy rögöt érezhet meztelen lábam, hogy tekintetemmel simogathatom a teremtett világát, hogy karom ölelhet minden élőt, hogy felismerhetem az Ő tekintetét az ártatlan gyermek szemében, hogy beszélhetek úgy, hogy szavaimmal mondjak is, úgy nézhetek szememmel, hogy lássak is...

Kelet felől világosodik az ég alja. A hold nyugodni készül. Útitársaim békésen szuszognak körülöttem. Csend és nyugalom honol a robogó vagonban. Lehunyt pilláim alatt féltve hordozott képek, illatok és hangok, ott rejtőztek el ember és világ elől...

Ajándéka vagy bűnhődése megérett lelkemnek?! Hordozom magamban Isten leheletét, édesanyám mosolyát, nagyanyám meséit, édesapám örökifjú arcát, szerelmemet, gyermekeim első sírását, unokáim csicsergését. Egy hang emlékét, egy dallamot…

Mesék forrása, lelkemet simogató finom kezek – emlékeim. Bezárom majd, és elviszem őket magammal örökre lecsukódó pilláim alatt.

Valahol ott fent mosolyog ránk az Isten. Engedékeny, szelíd mosollyal, mint jóanyánk, ha csínytevésen ért. Mert szeret. Olyan végtelen, feltétel nélküli szeretettel, amit fel nem foghatunk... Szeret, amikor anyánk lelkébe leheli lelkünket, szeret, amikor erőt ad, hogy megszülessünk, szeret, amikor enged játszani, világot tanulni, szeret, amikor látni, hallani enged többet, mint ami látható, hallható.

Szeretetet ültet szívünkbe, és úgy küld ide, a teremtett világába, hogy árasszuk szét az Ő végtelen jóságát.

Testébe öltöztet, erőt és hatalmat ad, hogy szeretetével szeressünk...

Csakhogy valahol, amikor kinyílik tudatunk, lassan elfelejtjük küldetésünket és tudatlanul tesszük dolgunkat e világban... mindent, az igazi feladatunkon kívül. És Ő csak mosolyog... Mert szeret.

A nap pirosan bukkan elő a hegyek mögül. Harmattól csillognak a fűszálak. Hazaértem. Ismerős arcok köszönnek vissza az erdő aljában megbúvó állomás peronjáról. Friss levegő tölti meg tüdőmet. A jól ismert illatok, hangok simogatják kiéhezett lelkemet. Jó itt, jó hazajönni, jó dolgozni, megpihenni, sírni és nevetni, dalolni, szeretni... Élni!

Valaki értem is imádkozik

Pihentetem lelkemet az ősz sokszínű párnáján.Magamra húzom az ég borongós takaróját és álmodok hóesést,virágba borult cseresznyefát,forró napsütést.Megfürdött lényem a nyár záporában,lelkemet tisztára mosta a szeretet...mert Valaki értem is imádkozott..Nyitott könyv vagyok Isten kezében és Ő lapozza életem,lassan türelmesen,nehogy egy betű is kimaradjon, összetapadt oldalakat sietős durvaság nehogy szétszakítsa ...csak meg kell pihenjek szétnyitott tenyerén és megérzem,hogy Valaki értem is imádkozik.

Összetapadt lapok

Kitárult lelkem, mint régen  ottfelejtett könyv.Fájdalmasan nyitottam meg rég összetapadt oldalait ahol  vágyak érzelmek rejtőztek..Melengetem őket az őszi napsütésben, nehogy  elvékonyodott ,finom lapjait durva szavak kiszakítsák  Jóságosan simogatva olvassa kinyitott lelkemet az Isten és a szeretet...és ez így jó...Ámen

Szeptember

.. A hegyek ormain,még meg meg áll ,és bánatosan visszanéz a menekülő nyár...kergeti őt gazdag  nővére,megérett kincseit gyűjtve kosarába..Elviszi magával a madárdalt,az erdő illatát a rét és a kert virágait,lelkünkből a gyermekes ,felszabadult örömöt...Még soha nem sajnáltam ennyire,hogy elmúlik a nyár,pedig lelkem az őszben is szeret megfürödni,de féltem az elrepülő vándorok szárnyán szálló időmet.Lelkembe lopózott a gyönyörű színekbe pompázó régi emlékeket hordozó Szeptember,hogy vigasztaljon...mert  valahol,lelkem egyik illatos polcán, őrzöm magamban a nyár nap színű meleg emlékét.