Fáradtan bukik le az áldott nap,violaszín felhők mögött...visszatekint még egyszer Isten gyönyörű világára.Aranyló búzatáblák örizik magukban örök emlékét...Golya kelepel ...erőt gyűjt a nagy útra...míg valami titokzatos,ellenálhatatlan belső hang,meg nem szólítja...menni kell...Naptól ,munkától megfáradt arcok köszönnek a szénatól roskadozó szekerekről Megkondul Isten házának imára szolító harangja és elcsendesűlve forditjuk lelkűnket az ég felé Lassan száll ránk az éjszaka,Isten szeretete gyújtja meg örökmécseseit az égen és a lelkünk sötétjében,hogy láthassunk.Az út pora őrzi a nap melegét és lábaim nyomát...még....
Valamiképpen mi is az erőgyűjtő gólyához hasonlítunk, kedves Lizi! - Örömmel olvastam a versedet. - Józsi (Csősz)
VálaszTörlés