Lassan
száll le az augusztusi alkony a kisvárosi állomásra, bíborvörösbe
öltöztetve a siető
utasok ruháját. A vonat nyögve vonszolja magát a nyári naptól
felforrósodott síneken... Fáradt, egyhangú arcok bámulnak némán
egymásra és önmagukba.
Gondolatok
kergetik egymást, lelkem legmélyéről és elmém legelrejtettebb
polcairól, mert
valahol, legbelül hordozom egész eltelt életem és vannak
pillanatok, amikor
előtörnek, erőt
vesznek rajtam régen elmúlt érzelmek, érzések, titokzatos
lelkek.
Édesapám…
Boldognak indult életem meghatározó decemberén egy utolsó csókot
lehelt alig eszmélő
gyermekhomlokomra, és
kilépett ebből a világból.
Emlékeim első Karácsonya,
az a nélküle töltött szomorú Szenteste, amikor mindenki nyelte
könnyeit, ott, abban a szobában, ahonnan csak pár nappal azelőtt
kísérték utolsó útjára. Kint hó hullott, bent a karácsonyfa
gyertyái édesanyám és nagyszüleim fájdalomtól eltorzult arcát
világították...Ők mosolyogtak,
hogy én ne érezzem a fájdalmas
űrt, amit apám halála
hagyott maga után. Ajándékot bontogattam, édesapám utolsó
karácsonyi ajándékait.
A
vonat nyikorogva fékez. Kicsi falusi állomás. A nyár végi nap
még visszasüt a hegyek mögül.
Holnap jó idő lesz,
mondaná nagyanyám. Hány naplementét néztünk együtt
a küszöbről, dohányvirágtól
és violától illatos nyári estéken. Hányszor figyeltük a lángok
játékát a falakon és
ő mesélt: édesapámról,
háborúról, régi idők boldog és keserves emlékeiről. És
egy fagyos januári hajnalon ő is elment.
Lábujjhegyen, nehogy megijesszen.
Tizenkét
éves voltam, gyermeklelkem megrémült. Akkor
észleltem először a tehetetlenség szörnyű érzését.
Kerestem
őt, kerestem dédelgető simogatását, a hangját, a meséit, az
intelmeit, a köténye illatát.
És megtaláltam: az utolsó habos kalácsban, amit a temetés után
fedeztem fel a konyhaszekrényben, a szélben,
a tűz játékos duruzsolásában,
a fűszeres készletben,
miben valódi kávét tartogatott a nászutamra, az igazgyöngyös
fülbevalóban, amit anyjától örökölt,
a nyári kert fűszeres illatában...
Féltve őrzöm
lelkem levendulaillatos polcain unokáim számára, míg el nem
megyek én is lábujjhegyen, hogy én se ijesszem meg
őket.
Kint
az éjszaka észrevétlenül lopózott a tájra. A völgyben egy falu
árnyai fölé Isten millió lámpást gyújtott az égre és fényt
lelkünkbe, hogy ne féljünk.
Mert
igen, féltem! Féltem
a sötétben, féltem az egyedülléttől...
Nagyanyám halála túl
nagy űrt hagyott még
zsenge lelkemben. Félelem költözött a mesék, szép esték,
játékos gondtalanság helyébe. Rémülten szaladtam
el a csillagos ég ismeretlen magassága elől.
A csendben hangok, bútorok reccsenése riasztott fel álmomból...
imába és a könyvekbe menekült törékeny lelkem,
és ez lett életem meghatározó szakasza. Életet, álmokat
tanultam...
Mozdonysípolás
töri meg a kerekek egyhangú zaját. Megállunk. Siető,
álmos utasok szállnak fel, friss hűvös levegő áramlik a nyitott
ajtón. A telehold éppen az arcomra süt. Már nem félek. Már nem
félek a csillagos égtől,
a magányos éjszakáktól, mert megtanultam
szeretni...
Örök
játszótársam, életem jóságos társa megtanította nekem, hogy
az élet egy játék. És játszottunk szerelmet, teremtést,
boldogságot és boldogtalanságot. Játszunk Életet.
Éreztem forró, mindent elsöprő szerelmet, lágyan
átölelő,
meleg és állandó szeretetet... Testem életet táplált és
ringatott, kétszer újraszülettem vérben és fájdalomban, mint a
Főnixmadár.
Elestem és felálltam, mert ott volt mindig mellettem az én biztos
támaszom.
Eddigi
életem végigpörög bennem, mint filmkockák egy régi
diavetítőből.
Az
erdei séták, amikor úgy éreztük, hogy a hullámok összecsapnak
fejünk fölött. Megnyugvást kerestünk és találtunk Isten
csodálatos világában... Testet alkottunk Isten leheletére,
otthont a házból, Istennek szállást építettünk legszebb
templomában, a természetben...
Áldásos
és áldott életemért adok hálát Neki, hogy rögöt érezhet
meztelen lábam, hogy tekintetemmel simogathatom a teremtett világát,
hogy karom ölelhet minden
élőt, hogy felismerhetem az Ő tekintetét az ártatlan gyermek
szemében, hogy
beszélhetek úgy, hogy szavaimmal mondjak is, úgy nézhetek
szememmel, hogy lássak is...
Kelet
felől világosodik az ég alja.
A hold nyugodni készül. Útitársaim békésen szuszognak
körülöttem. Csend és nyugalom honol a robogó vagonban. Lehunyt
pilláim alatt féltve hordozott képek,
illatok és hangok, ott
rejtőztek el ember és világ elől...
Ajándéka
vagy bűnhődése
megérett lelkemnek?! Hordozom magamban Isten leheletét, édesanyám
mosolyát, nagyanyám meséit, édesapám örökifjú arcát,
szerelmemet,
gyermekeim első sírását, unokáim
csicsergését. Egy hang emlékét, egy dallamot…
Mesék
forrása, lelkemet simogató finom kezek – emlékeim. Bezárom
majd, és elviszem
őket magammal örökre
lecsukódó pilláim alatt.
Valahol
ott fent mosolyog ránk az Isten. Engedékeny, szelíd mosollyal,
mint jóanyánk, ha csínytevésen ért. Mert szeret. Olyan végtelen,
feltétel nélküli szeretettel, amit fel nem foghatunk... Szeret,
amikor anyánk lelkébe leheli lelkünket, szeret,
amikor erőt ad, hogy
megszülessünk, szeret,
amikor enged játszani, világot tanulni, szeret,
amikor látni, hallani enged többet, mint ami látható, hallható.
Szeretetet
ültet szívünkbe, és úgy küld ide, a teremtett világába, hogy
árasszuk szét az Ő
végtelen jóságát.
Testébe
öltöztet, erőt és hatalmat ad, hogy szeretetével szeressünk...
Csakhogy
valahol, amikor kinyílik tudatunk, lassan elfelejtjük küldetésünket
és tudatlanul tesszük dolgunkat e világban... mindent, az igazi
feladatunkon kívül.
És Ő csak mosolyog...
Mert szeret.
A nap pirosan bukkan elő a hegyek mögül. Harmattól csillognak a fűszálak. Hazaértem. Ismerős arcok köszönnek vissza az erdő aljában megbúvó állomás peronjáról. Friss levegő tölti meg tüdőmet. A jól ismert illatok, hangok simogatják kiéhezett lelkemet. Jó itt, jó hazajönni, jó dolgozni, megpihenni, sírni és nevetni, dalolni, szeretni... Élni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése